„Ha a nap végén meghalok, azt sem bántam volna.”

Finna Viki nagy utazó. Nem is igazán érti, miért pont Európába született, hiszen Balin, Egyiptomban, Indiában érzi magát igazán otthon. Viki hivatalos nevén Aura-Soma konzulens – színekkel, gyógynövény eszenciákkal, kristályenergiákkal gyógyít, segít, hogy azzá válhassunk, akik a lelkünk mélyén valóban vagyunk.
A hideg ellenére mezítláb nyit ajtót, majd egy nagy színes kendőbe burkolózva a kanapéra kucorodik, és mesélni kezd. A legszebb napról az életében.

– Indiában történt, ahova már nagyon rég szerettem volna eljutni, de nem a szalonképes látnivalókat végigjárva, hanem olyasvalakivel, aki már járt ott. Különös kis csapat verődött össze: négyen mentünk, közülük két emberrel a reptéren találkoztam először, és azt a lányt is, aki hívott, csak felületesen ismertem. Én zarándokutat terveztem, ketten azt sem tudták, mi az. Ennek ellenére, amikor Delhiben, a szálloda tetőteraszán megterveztük az útvonalat, abszolút egymásra tudtunk hangolódni, simán megegyeztünk, merre járjuk be az országot. Síva-kegyhelyeken mentünk végig autóval, öt héten át, egyhuzamban tíz-tizenkét órákat utazva.

Azon a bizonyos napon is hajnalban indultunk, és ebédidőben értünk Daramszalába, abba az eldugott kis faluba, ahol a Dalai Láma rezidenciája is található. Észak-Indiában a kegyhelyek magas hegycsúcsokra épültek, ahova elég veszélyes, de gyönyörű tájba simuló szerpentines utak vezetnek fel. Ahogy beértünk a faluba, azonnal éreztük, hogy ez egy teljesen más hangulatú hely, mint az eddigiek. Az indiaiak nagyon hangosak, itt viszont csend volt, mély nyugalom és tisztaság, rendezettség. Sok tibeti él itt, akik hosszú utat tettek meg, hogy kövessék a lámát, ők már csak a magasságuk miatt is kitűnnek a helyiek közül, és árad belőlük a tartás, a hála, az elfogadás, de az erős öntudatosság is. Méltó módon élik az életet. Ez egyébként az indiaiakra is nagyon igaz: az ő életük nem a létfenntartásról, a küzdelemről szól, még a hihetetlen szegénység közepette sem. Erős bennük a szépségre való törekvés, de nem arra a szépségre, amit mi ismerünk. Náluk ez nem fegyver, amivel el lehet adni a dolgokat vagy manipulálni lehet a férfiakat és nőket, hanem belülről fakadó energia, harmónia, ami feltölt.

Daramszala nem csak engem varázsolt el, a többieket (még a legföldhözragadtabb társunkat) is rögtön magával ragadta. Miután elfoglaltuk a szállásunkat, ebédeltünk, és elsétáltunk egy közeli teázóba, amit egy vízesés mellé építettek. Az odavezető utat sosem felejtem el: a zöld hegyoldal, buddhista kolostorokkal, kis patak, a tó. Az ösvény tele volt kövekkel, amiket az előttünk járó zarándokok festettek be, írtak tele üzenetekkel, mantrákkal – még magyar szöveget is találtunk! És az a teázó, meghatóan szép helyen volt, a tulajdonosok tele szeretettel rendezték be, szolgáltak fel – mindannyian azt érzetük: hazaértünk. És ez az érzés teljesedett ki bennem, amikor visszafele betértünk egy tibeti kolostorba. Hirtelen tudatosult bennem, hogy egész életemben arra vágytam, hogy ide megérkezzem, hogy ezt a percet átéljem, és ennél nem létezik tökéletesebb pillanat. Már csak egy szerzetes volt ott, aki amikor látta, hogy folynak a könnyeim, odajött. Bár nem érinthet meg senkit, mégis átölelt… Másnap tovább kellett mennünk, de az biztos, hogy arra a helyre még vissza fogok térni. Remélem, hónapokra.